Megjegyzés:
A tartalomjegyzék a 143. oldalontalálható.
ÍRTA
SEBŐKZSIGMOND
HARMADIK KIADÁS
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMIÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
5729. – Budapest, azAthenaeum r.-t. könyvnyomdája.
Sohasem voltam úgy megelégedve tanuló koromban lakással, mintavval, melyről szó van. A szoba úgy diákosan egyszerű volt; denyájas, tiszta. Még egy pár virágcserép is díszlett az ablakban,valami növényárvákkal, melyek mindegyre iparkodtak bimbót, virágot,illatot produkálni; de sohasem sikerült nekik a magas fővárosiházfalak között. Azonkívül csönd, tökéletes csönd vett körül, mely– amint bevonultam a lakásba – azonnal megmártotta a lelkemetotthonos melegségben.
A legkülönösebb, hogy házigazdámnak három apró nebulója is volt;mégsem hangzott a szobámban csetepaté. Meg is szólítottam aháziasszonyt.
– Miféle írral keni a gyerekeket, hogy megsem mukkannaknaphosszat?
– Egyszer szépszó-olajjal, másszor friss mogyorófazsírral, –felelt az asszony mosolyogva, – mert rá volt írva édes szelidanyaarcára, hogy csak az első orvossághoz szokott folyamodni.
– De hiszen ilyen korban még csatarázni, hancurozni szokott azapró nép!
– Még csak az kellene ilyen-olyanjai! – pattant fel az asszony.Bele is hánynám őket mind a Dunába, Tiszába… No, mi kell, te buksi?-4-
Ez utóbbi szavak egy kis fekete fejhez valának intézve, melyanya köténye mellől integetett fel titkos szemjátékkal, hogy valamifontos mondani valója volna… Anyja lehajolt; a fekete buksirátapadt a fülére és susogott abba valamit. Nem tudom, mi volt aválasz, de Buksi nagyon meg volt vele elégedve és, mint a fiatalsólyom, elröppent.
– Nem úgy vannak ezek nevelve, mint a városiak, – mondá aháziasszony némi kevélységgel; aztán még hozzátette:
– Elek se tűrné, ha zajongnának.
Ez az Elek a férj volt; egy rendkívüli becsületes gyáriasztalos, akivel szivesen elbeszélgettem. Értelmes, szerény, komolyember volt, avval a bonhomiával arcán, mely a magyar embertjellemzi. Az a nyugodt, nyilt kedély, mellyel a puszta néz reádezernyi szemével, mozdulatlan, barna szemöldökei, a nádasok alól.Ez a kép azért jutott eszembe, mert a házigazdám is alföldi volt;szalontai fi. Valóban volt is valami benne nagy földijének,Aranynak, nyugalmas egyszerüségéből; méltóságos mozgású ritmusából;abból a sajátságos magyar jellegből, melynek zenéje, hangja, szineegyszerre megkap – a táncban, a beszédben, a ruhában, az arcokban,a szemekben, hogy úgy mondjam, a léptekben is.
Szóval, a derék Tóth Elek igen rokonszenves ember volt, dióbarnaszemeivel, nyirt, tömött, ércesen szilárdnak tetsző feketeszakálával, izmos vállaival és karjaival és az ő nyugodtszerénységével, melyet azonban öntudatlanul mindig árnyalt bizonyoskevélység. Legalább is annyi, hogy suttyomban (nyiltan átaltkirukkolni vele) az asztalos mesterséget tartotta a legkülönbfoglalkozásnak a világon és néha, mikor híres tudósokról, nevezetestalálmányokról -5- hallott, megjegyezte: »A koporsónkat,fejfánkat, keresztünket utoljára mégis csak az asztaloscsinálja.«
E